Újra élénk vita alakult ki az euróbevezetés kérdésében Magyarországon. A válság előtti elméleti és gyakorlati megfontolásokat felülírták a friss tapasztalatok. A tanulságokat a hazai gazdaságpolitika levonta, és az euróbevezetést gyakorlatilag beláthatatlan távolságra tolta el. Eközben sok szakértő a közös pénz "azonnali" bevezetése mellett érvel. Bevezessük-e az eurót, és ha igen, mikor?

Kétrészes írásom első részében a hazai euróbevezetés szakmai, közgazdasági megfontolásait vettem számba, a válság során felhalmozott új tapasztalatok áttekintésével. A második részben országpéldákon keresztül vonom le a tanulságokat, illetve az euróhoz fűződő (szerintem) optimális viszonyt vázolom fel.

Az első rész itt olvasható:

2017.11.06 05:46 Kell-e nekünk a magyar euró?


Sorozatunkban szívesen helyt adunk más véleményeknek, elemzéseknek is.





Az első rész fő megállapítása, hogy az árfolyam-változtatás (tehát az önálló deviza) lehetősége számos esetben nagyon hasznos eszköz lehet egy ország számára. Az erről való lemondás költségekkel járhat, így az euróbevezetésről szóló döntés első számú feladata ezeknek a költségeknek a számbavétele, illetve a költségek minimalizálási lehetőségeinek feltérképezése. Az elméleti megfontolások és a tapasztalatok alapján az alábbi kép bontakozik ki:
  • Egy valutaövezet sikeres működéséhez szükségesek a fiskális transzferek. Ez vagy hatékonyan működtetett közös költségvetés vagy folyamatosan rendelkezésre álló hazai fiskális kapacitások igényét veti fel. Mivel az előbbi megvalósulására kevés az esély, megfelelő (a gazdasági ciklussal összhangban lévő) hazai költségvetési mozgástér szükséges. Ez természetesen nem a 3%-os maastrichti deficitszabály betartását jelenti, hanem ennél sokkal fegyelmezettebb, nagyobb mozgásteret, rugalmasságot biztosító költségvetési politikát.
  • A (valutaövezetben nem létező) önálló árfolyampolitikára jóval kevesebb szükség lehet, ha a gazdasági szerkezet heterogén, diverzifikált, illetve hasonlít a többi övezetbeli országéra, melyekkel a gazdasági kapcsolatok intenzívek.
  • A gazdaságpolitika további feladata, hogy őrködjön az üzleti ciklusok szinkronizáltságán. Ennek a feladatnak a főbb elemei a harmonizált költségvetési és jövedelempolitika, illetve a hitelciklusok figyelemmel követése. Utóbbihoz elengedhetetlen a hatékony makroprudenciális felügyeleti tevékenység.
  • Rögzített árfolyamrendszerben (az euró végül is az) a reálárfolyam felértékelődése a háttérben a bérek és az árak változásán keresztül megtörténhet. Ezért elengedhetetlen a bér és a termelékenység közötti összhang biztosítása, ideális esetben intézményi eszközökkel (lásd pl. bérmegállapodások, rugalmasságot növelő egyéb eszközök).

Mennyire lehet sikeresen teljesíteni ezeket az elvárásokat? Akiknek nem sikerült, milyen károkat szenvedtek el? Melyek azok a feltételek, amelyek különösen kritikusak az uniós országok számára?

Ezekre a kérdésekre akkor tudjuk megsejteni a választ, ha megnézzük, hogyan hatott az eurót (vagy ahhoz rögzített devizát) használó országok gazdaságára a modern történelem egyik legnagyobb sokkja, a 2007-ben kitört világgazdasági válság.


A "big picture"


Hadd kezdjem egy provokatív ábrával. Előre leszögezem, hogy nem akarok vele semmilyen erős állítást bizonyítani, inkább csak elgondolkoztatni. A grafikon bal oldala a 2009-2010-es, a jobb oldala pedig a 2009-2016 közötti GDP-változást mutatja. Kékkel jelöltük azokat az országokat, melyek eurózóna-tagok vagy erősen rögzítették saját fizetőeszközüket az euróhoz. Narancs színnel a lebegő árfolyamrendszerű országokat ábrázoltuk.


A "tarka" ábrára ránézve annyit azért óvatosan megállapíthatunk, hogy a válság során elszenvedett növekedési áldozat mértékének nem az árfolyamrendszer volt az első számú meghatározója. Lebegő és (euróhoz) rögzített árfolyammal éppúgy találunk viszonylag sikeres, és a válságot nagyon megszenvedő országokat.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a válság során a lebegő árfolyamrendszer (a leértékelés lehetősége) ne segítette volna az eurót nem használó országokat. Egészen biztosan segítette, de elsőre úgy tűnik, hogy vannak olyan országok, amelyek a leértékelés lehetősége nélkül sem boldogultak rosszabbul, mint az eurózónán kívüli társaik. Mások pedig az önálló árfolyampolitika szabadságával együtt is az alulteljesítők közé tartoznak.

Sokkok kívül, sokkok belül


Érdemes néhány ország példáját közelebbről is megnézni, ugyanis ezek tanulságokkal szolgálnak az euróbevezetés kérdését illetően.

Szlovénia
Délnyugati szomszédunk erős reálgazdasági fejlettséggel csatlakozott az eurózónához, mégis alaposan megviselte a válság. Ennek alapvetően két oka van. Az egyik, hogy a szlovén gazdaság néhány szőnyeg alá söpört szerkezeti problémája bankválságot okozott. A rossz hitelezés nem az euróbevezetés következménye volt, az feltehetően hasonlóan játszódott volna le akkor is, ha Szlovénia nem lép be az övezetbe 2007 elején.

A másik ok, hogy a példásan fegyelmezett szlovén jövedelempolitika épp a belépés után lazult fel. Ez rögzített árfolyamrendszerben súlyos hiba, hiszen nincs olyan leértékelési eszköz, amivel gyorsan korrigálni lehetne.

Ez a két tényező elég volt ahhoz, hogy Szlovénia a válság nagyobb vesztesei közé kerüljön. Bár az utóbbi egy évben már az egyik leggyorsabban növekvő uniós gazdaság volt, így is csak most éri el a GDP szintje a válság előttit.

Vagyis Szlovénia egy olyan ország, amely az euróbevezetéssel rosszul járt, de ennek oka belső problémákban és gazdaságpolitikai hibákban keresendő.


Szlovákia
A szlovén és a szlovák helyzet közötti fontos különbségre Oblath Gábor hívta fel a figyelmet a közelmúltban (előadása letölthető itt - pdf, 9-10. oldal). Szlovákia ugyanis amint elvesztette az árfolyamváltoztatás eszközét, mérsékelt ár- (költség-) és bérnövekedésre váltott, biztosítva a termelékenységgel való összhangot.

Ennek következtében Szlovákia (eurós kötöttség ide vagy oda) az egyik legsikeresebb ország lett a válság évei alatt. Kezdeti gazdasági visszaesése is a kisebbek között volt, mára pedig a válság előtti GDP-jét közel 20%-kal meghaladja a teljesítménye.

Szlovákia tehát a makrogazdasági folyamatok sikeres menedzselésével elérte, hogy még egy olyan óriási sokk se okozzon törést a felzárkózási folyamatában, mint amilyen válság éveiben érte.


És a többiek?
Mi történt eközben azokban a régiós országokban, amelyekben önálló pénzt használtak? Jellemzően kihasználták az árfolyampolitika szabadságát, és leértékeléssel enyhítették a sokkot. Ugyanakkor az országok közötti különbségek itt is jelentősek.

Magyarország hiába értékelt le, a magas devizaadósság miatt ennek hatásai ellentmondásosak voltak. A gazdaságpolitika hosszú évekig halmozódó hibái miatt a régió egyik legrosszabbul teljesítő országa lettünk a válság évei alatt.

Csehország nagyon rövid ideig vette igénybe a leértékelés eszközét, a Lehman-válság kitörése után bő fél évvel a korona csaknem ugyanolyan erős volt, mint előtte. Igaz, ez részben kényszerűségből adódott, és a cseh gazdaságpolitika később is próbált ellenállni az árfolyam túlzott erősödésének. Ezzel együtt Csehország viszonylag szerény leértékelés mellett, a régió legfejlettebb országaként is az EU jobb gazdasági teljesítményt nyújtó országai közé tudott tartozni.

Románia és Lengyelország esetében lehet leginkább megfigyelni az önálló árfolyampolitika előnyeit. Mindkét ország jelentős nominális leértékelést hajtott végre a válság éveiben, és ez bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy erős felzárkózási pályán tudtak maradni. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a fizetőeszközét tökéletesen az euróhoz rögzítő Bulgária nyolc év alatt összességében hasonló gazdasági fejlődést mutatott, mint Románia.

Ami az árfolyamon túl van


A fentiek alapján számomra az árfolyam jelentősége eltúlzottnak tűnik a mai vitákban. Az euró használata önmagában még a globális pénzügyi válság és az eurózóna adósságválságának történelmileg rendkívüli időszakában sem volt végzetes. Ahhoz, hogy az legyen, jelentős gazdaságpolitikai hibákat kellett elkövetni, zömmel olyanokat, amelyek még az euórövezeten kívül is súlyos következményekkel jártak volna.

Szedjük szét egy pillanatra a válságeseteket! Az alábbi grafikon bal oldalán láthatjuk a tartós strukturális problémával, alacsony versenyképességgel bíró országokat, amelyeknek feltehetően tartós reálárfolyam-leértékelési kényszere van: Görögország, Olaszország, Portugália. Jobb oldalon olyan országokat láthatunk, amelyeknek külső sokkok miatt legfeljebb ideiglenesen merülhetett fel leértékelési igénye: Szlovénia, Finnország, balti országok. (Az ábrán az áttekinthetőség érdekében nem tüntettem fel több országot.)



Görögországot leszámítva nincsenek óriási különbségek az elmúlt nyolc év GDP-pályáiban, ám míg a bal oldalon az időszak végén is laposan maradó görbék elhúzódó növekedési problémára utalnak, a jobb oldalon sokkal kedvezőbb a kép (különösen ha hozzátesszük, hogy a több külső sokktól szenvedő Finnország az idén kezd igazából magára találni.)

Ez is megerősíti azt a hipotézist, hogy az euróbevezetés sikere elsősorban a hazai gazdaságpolitika teljesítményén múlik.



A fentiek alapján három fontos kérdésre kaptunk választ.
  • Hatékonyabban kezelheti-e rövid távon a problémáját egy eurózónán kívüli ország? Igen, a leértékelési lehetőség hasznos. Ugyanakkor megfelelően felkészült ország az euróövezeten belül is sikeresen kezelhet akár óriási méretű sokkokat is.
  • Kerülhet-e bajba egy ország "önhibájából" az eurózónában? Igen, a görögök és az olaszok a belső reformok hiányában pont így jártak.
  • Kerülhet-e bajba egy ország "önhibáján kívül" az eurózónában? Igen, aszimmetrikus külső sokkok (Finnország) esetén, amelyek gazdasági szerkezetből (Nokia, orosz kitettség) adódnak.

Bár a kockázatok jó része kezelhető, mégsem kerülhető meg a felvetés, hogy ezekért a kockázatokért mit kapunk cserébe.

A költségek és hasznok, illetve a pozitív és negatív kockázatok megítélése nagyon nehéz a változó eurózónában.

Hogy csak a legfontosabb nyitott témákat említsük, ideális esetben a következő években
  • mélyülne a tőkepiaci unió,
  • lenne közös költségvetés (esetleg egységesebb állampapírpiac),
  • kapnánk pénzt az eurózónára való felkészülésre,
  • több támogatást kapnánk az eurózónán belül,
  • hatékonyabb ellenőrző és koordináló intézmények felügyelnék az országok haladását

Ezek egy része rövid távon feltehetően nem valósul meg. Éppen ezért (az írásom első részében tárgyalt elméleti megfontolások és tapasztalatok alapján) azt mondhatjuk, hogy

az eurózónába lépés előnyei kisebbek annál, mint amit a válság előtt számítások sugalltak, de továbbra is léteznek.


Éppen ezért amennyiben az euróérettséget (értsd: a csatlakozással járó kockázatok elfogadható szintre csökkentését) elérjük, az euróbevezetésnek továbbra is pozitív egyenlege lehet az ország számára.

Fordítsuk meg a kérdést!


Az euróbevezetésről szóló döntésben nem csak a belépésnek, hanem az elutasításnak is vannak kockázatai. Amennyiben több régiós ország is a csatlakozás mellett dönt (például Horvátország és Románia) a szűken vett földrajzi régióban egyedül maradunk a forintunkkal. Ez már jelenthet versenyhátrányt, különösen, amennyiben a következő időszakban nem érik olyan súlyos válságok a világgazdaságot, amelyekben profitálni lehet az önálló fizetőeszköz lehetőségeiből. Ilyen körülmények között az euróról való lemondás utólag könnyen tűnhet majd egy olyan lépésnek, ami tartósítja a magyar gazdaság évek óta tartó alulteljesítését a régiós versenytársakhoz képest.

Az euróbevezetés és "nem bevezetés" kockázatait számba véve az alábbi kép rajzolódik ki.

Hogyan vezessük be a magyar eurót?


Mivel az euró gazdasági hasznai kapcsán néhány illúzióval a válság során leszámoltunk (például a kockázatcsökkenés vagy a külkereskedelmi bővülés mértékét illetően), a kimaradás haszonáldozata kisebbnek látszik. Ugyanakkor mivel a bevezetés kockázatai akkor igazán magasak, ha a hazai gazdaságpolitika nagy hibákat követ el, ezért az önálló deviza lemondásának költségeit akkor kell csak igazán magasra tenni, ha azt feltételezzük, hogy a gazdaságpolitika úgyis elrontja. (A csaknem három évtizedes tapasztalatok alapján sajnos ez nem egy életszerűtlen feltételezés, de mégis csak illúzióromboló, ha egy stagnáló, leszakadó pálya lenne a magyar gazdaság alap-forgatókönyve.) Végezetül a válságtól távolodva talán egyre tárgyilagosabban ítélhetjük meg egy olyan sokk felmerülésének valószínűségét, ami mellett az önálló árfolyampolitika előnyei nagyok lehetnek.



A várható költségek, hasznok alapján azt gondolom, hogy Magyarország számára egy "nagyon óvatos európártiság" lenne az ideális. Mit jelent ez?

Egyrészt azt, hogy nem látszik olyan ok, ami miatt az időben lehetetlen távolságra (de legalábbis több évtizedre) kitoljuk az euróbevezetést.

Másrészt viszont a 2000-es évek eleji "csak menjünk be és minden jó lesz" típusú eurónirvána nem létezik. A valutaövezet előnyeiből csak úgy részesedhetünk, ha megteremtjük az euróérettség feltételeit (még egyszer: fiskális kapacitások, "bérkontroll", makrostabilitás, makroprudenciális szabályozás, hatékony intézmények), és a belépés után is aktívan teszünk azért, hogy az érettségünk fennmaradjon.

Az euróbevezetés feltételeinek megteremtése nem igényel akkora felkészülési időt, mint amennyi a Magyar Nemzeti Bank által megalkotott feltételekből következik. Egyrészt azért, mert a tapasztalatok nem igazolják, hogy a magyar reálgazdasági fejlettség elégtelen lenne az euróbevezetéshez. Korábban már írtam, hogy ha a 90%-os fejlettségi szabályt mindenki komolyan vette volna, a 19 eurózóna tagból 10-nek sosem szabadott volna belépni. Ha feltételezzük, hogy az MNB a fejlettségi szabályt nem a belépés sokkja, hanem a tartós működtetés szempontjából tartja fontosnak, akkor azt is mondhatjuk, hogy a jegybank szerint az eurózóna 19 országából 10 számára jelenleg is előnytelen (vagy indokolatlanul kockázatos) a valutaövezetben lenni.

Másrészt azért, mert nincs olyan evidencia, ami szerint az euróövezetbe belépve a magyar gazdaság garantáltan belemerevedne egy egészségtelen munkamegosztásba és elakadna a felzárkózás. (Értelmezésem szerint az MNB - legtöbb tekintetben kifejezetten előremutató - kritériumrendszere mögötti felfogásból ez a két motívum az, amihez hiányoznak a gazdasági érvek.)

Magyarország a következő három-négy évben különösebb megerőltetés nélkül is képes teljesíteni azokat a feltételeket, amivel az érettségét bizonyítva az euró előszobájába (ERM-II.) léphet. Onnantól számítva még további két évig figyelhetjük a magyar és eurózónabeli gazdasági folyamatokat, gyűjtve az információkat bevezetés várható hatásairól. Ha ez idő alatt sem jön olyan bizonyíték, ami felülírja a valutaövezetről alkotott képünket, akkor a következő évtized első felében, közepén "magyar euróval" fizethetnénk.




A címlapkép forrása: DANIEL ROLAND / AFP