Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Világszerte erősödik a populista nacionalizmus, amelyet gyakran autoriter vezetők emelnek hatalomra. Pedig a neoliberális ortodoxiától – vagyis a kisebb állami szerepre, az adócsökkentésre és a deregulációra irányuló törekvéstől –, amely mintegy 40 évvel ezelőtt terjedt el Nyugaton, elvileg a demokrácia megerősítését, nem pedig gyengítését lehetne elvárni. Akkor mégis hol a hiba?
A válasz részben gazdasági jellegű: a neoliberalizmus egyszerűen nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Az Egyesült Államokban és más fejlett gazdaságokban, amelyek magukévá tették ezt az ideológiát, az egy főre jutó reáljövedelem növekedése 1980 és a Covid időszaka között 40%-kal alacsonyabb volt, mint az azt megelőző 30 évben. Ami még rosszabb, az alsó és középrétegek jövedelmei nagyrészt stagnáltak, míg a legfelsőbb rétegek jövedelmei nőttek, és a szociális védelem szándékos gyengítése nagyobb pénzügyi és gazdasági bizonytalanságot okozott.
A fiatalok – akik joggal aggódnak amiatt, hogy a klímaváltozás veszélyezteti a jövőjüket – látják, hogy a neoliberalizmus uralma alatt álló országok folyamatosan elmulasztották, hogy a környezetszennyezés elleni szigorú szabályozásokat vezessenek be (ugyanez mondható el az opioidválság és a gyermekkori cukorbetegség amerikai kezeléséről is). Sajnos ez várható volt. A neoliberalizmus azon a meggyőződésen alapult, hogy a szabadpiac a leghatékonyabb eszköz az optimális eredmények eléréséhez. A közgazdászok azonban már a neoliberalizmus térhódításának kezdetén megállapították, hogy a szabályozatlan piacok sem nem hatékonyak, sem nem stabilak, nem is beszélve arról, hogy a jövedelem társadalmilag elfogadható elosztását sem segítik elő.
A neoliberalizmus hívei úgy tűnik, soha nem ismerték fel, hogy a vállalatok szabadságának kiterjesztése a társadalom többi részének szabadságát korlátozza.
A környezetszennyezés szabadsága az egészség romlását (az asztmások esetében pedig akár halált) okoz, illetve szélsőségesebb időjárást és lakhatatlan földet jelent. Természetesen mindig vannak kompromisszumok, de minden ésszerű társadalom arra a következtetésre jutna, hogy az élethez való jog fontosabb, mint a szennyezés hamis joga.
Az adóztatás ugyanúgy kárhoztatott dolognak számít a neoliberalizmus szemében, amely azt az egyéni szabadság megsértéseként állítja be: mindenkinek joga van megtartani, amit keres, függetlenül attól, hogy arra miként tett szert. De még akkor sem ismerik el e nézet hívei, hogy jövedelmüket az infrastruktúrába, a technológiába, az oktatásba és a közegészségügybe történő kormányzati beruházások tették lehetővé, ha tisztességesen jutottak hozzá a jövedelmükhöz. Ritkán gondolkodnak el azon, hogy mire jutnának, ha a jogállamiság nélküli országok egyikében születtek volna (vagy hogy miként nézne ki a portfóliójuk, ha az USA kormánya nem hajtotta volna végre azokat a beruházásokat, amelyek a Covid elleni oltáshoz vezettek).
Ehelyett azok, akik a leginkább eladósodtak az állam felé, gyakran elsőként felejtik el, hogy mit tett értük az állam.
Hol lenne Elon Musk és a Tesla, ha nem kaptak volna közel félmilliárd dolláros mentőövet Barack Obama adminisztrációjának energiaügyi minisztériumától 2010-ben? „Az adókkal fizetünk a civilizált társadalomért” – jegyezte meg elhíresült mondásában Oliver Wendell Holmes, a Legfelsőbb Bíróság egykori tagja. E téren nem történt változás: adókra van szükség a jogállamiság megteremtéséhez vagy bármely más közjavak biztosításához, amelyekre egy XXI. századi társadalomnak szüksége van a működéséhez.
Itt túllépünk a puszta kompromisszumokon, mert mindenki – beleértve a gazdagokat is – jobban jár az ilyen közjavak megfelelő szintű kínálatával. A kényszer ebben az értelemben emancipatorikus lehet. Széleskörű konszenzus áll fenn azzal kapcsolatban, hogy ha alapvető javakkal rendelkezünk, akkor fizetnünk kell értük, és ehhez adókra van szükség.
Természetesen a kisebb állam hívei azt mondanák, hogy számos állami kiadást csökkenteni kellene, köztük az államilag kezelt nyugdíjakat és a közfinanszírozott egészségügyi ellátást. De ismét le kell szögezni, hogy ha a legtöbb embernek azzal a bizonytalansággal és félelemmel kell együtt élnie, hogy idős korában nem kap megbízható egészségügyi ellátást vagy nem lesz elegendő jövedelme, akkor a társadalom kevésbé szabaddá válik. Még ha a multimilliárdosok jólétét némileg csorbítaná is, ha mindegyiküknek egy kicsivel több adót kellene fizetniük a gyermekek után járó adókedvezmény finanszírozására, gondoljunk bele, mekkora változást jelentene ez egy olyan gyermek életében, aki nem jut elég ennivalóhoz, vagy akinek a szülei nem engedhetik meg maguknak, hogy orvoshoz vigyék. Gondoljuk meg, mit jelentene az egész ország jövője szempontjából, ha kevesebb fiatal nőne fel alultápláltan vagy betegen.
Mindezeknek a kérdéseknek a középpontba kellene kerülniük az idei választásokon. Az Egyesült Államokban a közelgő elnökválasztás nemcsak a káosz és a rendezett kormányzás, hanem a gazdasági filozófiák és gazdaságpolitikák között is éles választást kínál. A hivatalban lévő elnök, Joe Biden elkötelezett amellett, hogy a kormányzati hatalmat az összes polgár jólétének növelésére használja fel, különösen az alsó jövedelmi 99%-hoz tartozók esetében, míg Donald Trump inkább a felső 1% jólétének maximalizálásában érdekelt. Trump, aki egy luxus golfközpontból szól a híveihez (amikor éppen nem a bíróságon kell megjelennie), a haveri kapitalizmus legfőbb alakjává vált a világon.
Trumpnak és Bidennek merőben más elképzelései vannak arról a társadalomról, amelynek megteremtésén dolgoznunk kellene.
- Az egyik forgatókönyv szerint a tisztességtelenség, a társadalomromboló nyerészkedés és járadékvadászat fog érvényesülni, a közbizalom tovább romlik, az anyagiasság és a kapzsiság győzedelmeskedik;
- a másik szcenárióban pedig a választott tisztségviselők és közalkalmazottak egy kreatívabb, egészségesebb, tudásalapú, bizalomra és tisztességességre épülő társadalomért fognak dolgozni.
Természetesen a politika világa sosem ennyire egyértelmű, mint ahogyan ez a fenti leírás sugallja. De senki sem tagadhatja, hogy a két jelölt alapvetően eltérő nézeteket vall a szabadságról és a jó társadalom kialakításáról. Gazdasági rendszerünk tükrözi és formálja azt, hogy kik vagyunk és mivé válhatunk. Ha nyilvánosan támogatunk egy önző, nőgyűlölő szélhámost – vagy ezeket a tulajdonságokat kisebb hibaként kezeljük –, akkor a fiatalok ezt az üzenetet magukba szívják, és még több gazember és opportunista kerül a hivatalokba. Bizalom nélküli társadalommá válunk, és így a gazdaságunk sem fog megfelelően működni.
A legújabb felmérések azt mutatják, hogy alig három évvel azután, hogy Trump elhagyta a Fehér Házat, a közvélemény elfelejtette az elnöksége okozta káoszt, annak inkompetenciáját és a jogállamiság elleni támadásait. De elég csak megnézni a jelöltek konkrét álláspontját a fenti kérdésekben, hogy felismerjük: ha olyan társadalomban akarunk élni, amely minden polgárt megbecsül, és arra törekszik, hogy megteremtse számukra a teljes és kielégítő élet lehetőségét, akkor a köztük történő választásnak egyértelműnek kell lennie.
Copyright: Project Syndicate, 2024.
Joseph E. Stiglitz
A Columbia Egyetem Nobel-díjas közgazdászprofesszora. 2001-ben kapta a közgazdasági Nobel-díjat. Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) 1995-ös jelentésének vezető szerzője, amely szervezet 2007-ben béke Nobel-díjat kapott. 1995-1997 között Bill Clinton amerikai elnök gazdasági tanácsadó testületét vezette. A Világbank alelnöke és vezető közgazdásza volt 1997-2000 között. Kutatásai többek között a jövedelmi egyenlőtlenségek, a klímaváltozás, a vállalati kormányzás (corporate governance) és a globalizáció kérdéseire irányulnak.
Címlapkép forrása: Pier Marco Tacca/Getty Images
