Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Az arany visszatért a nemzetközi monetáris rendszerbe. Több mint 50 évvel ezelőtt Richard Nixon amerikai elnök „bezárta az arany ablakot” (megszüntette a dollár rögzített árfolyamon történő aranyra való átválthatóságát), és a világ túllépett a nemesfémek iránti megszállottságából. Megkezdődött az új időszak, a fiat valuta korszaka. Most azonban a fiat pénz számára a fiskális problémák és az új technológiák (blokkláncok/elosztott főkönyvek) kihívást jelentenek, és az arany ára történelmi csúcsra, az unciánkénti 2400 dollár feletti szintre nőtt.
Az aranybefektetés propagálói természetesen azzal érvelnek, hogy a sárga nemesfém továbbra is ideális invesztíciónak számít, miután hosszú távon megőrzi értékét.
Tévedés azonban azt hinni, hogy az arany egyedülállóan stabil befektetést jelent.
Éppen ellenkezőleg, árának alakulása egy lázgörbét mutat, amelyben a kiugrások egy olyan időszakot jeleznek a világban, amikor biztos menedéket keresnek a befektetők, miközben más értékek veszélyben vannak. Az arany ára az 1990-es években bezuhant, amikor a hidegháború vége – és a „történelem vége” – a béke és a stabilitás új érzetét keltette. Az ezredfordulón az árszint 300 dollár alatt volt unciánként, és az 1970-es évek óta az árfolyam emelkedésének mértéke az általános inflációs ráta alatt maradt. A 2008-as pénzügyi válság és a Covid kitörése után azonban az árfolyam megugrott, és ez történt idén is.
Az arany iránti megnövekedett kereslet nagy részét a központi bankok hajtják.
Kína – amelynek 2000-ben viszonylag kis, 395 tonnás aranytartaléka volt – most 2260 tonnás készlettel rendelkezik. Figyelemre méltó, hogy 2009-ben és 2015-ben növelte jelentősen aranytartalékát, amely évekről ma már tudjuk, hogy vízválasztó esztendők voltak a globalizációval szemben egyre szkeptikusabbá váló világban. Oroszország és Törökország pedig 2015 után kezdett jelentős aranytartalékot felhalmozni, és ugyanez az utóbbi időben az Európai Unióban is megfigyelhető, ahol Csehország és Lengyelország is növelte aranytartalékát.
Biztonsági aggodalmak állnak az új aranypolitika középpontjában. Amikor Csehország 1999 márciusában belépett a NATO-ba, azonnal eladta aranytartalékának szinte teljes egészét. Az üzenet nem is lehetett volna egyértelműbb: a megbízható biztonsági garancia szükségtelenné teszi a monetáris védelem szükségességét. Mégis, 2023 utolsó negyedévében a Cseh Nemzeti Bank 19 tonnát vásárolt, és jelezte szándékát, hogy aranytartalékát 100 tonnára emeli. Az üzenet ezúttal is hasonlóan egyértelmű: a NATO-tagság nem elég. Az Oroszországhoz közelebb fekvő Lengyelország is világossá tette motivációit, olyannyira, hogy a központi bank épületén jelenleg egy óriásplakát hirdeti, hogy a jegybank 360 tonnás aranytartalékkal rendelkezik.
Az arany és a biztonság összekapcsolásának mély történelmi gyökerei vannak Lengyelországban, ahol az arany alapvető fontosságú volt az államiság eredeti eszméjében. Amikor Lengyelország az I. világháború után – az osztrák, a német és az orosz birodalom szétesését követően – újjáalakult, az új pénz a zloty nevet kapta, amely lengyelül aranyat jelent. Ezután 1939 szeptemberében Lengyelország drámai műveletet hajtott végre, amikor aranykészletét Románián, Törökországon és Libanonon keresztül Franciaországba menekítette. Ez azt az üzenetet közvetítette, hogy Lengyelország a német megszállás ellenére is létezik.
De az arany stabilitási forrásként történő legjelentősebb felhasználásának az 1922-es szovjet kísérlet számít. A legjelentősebb lengyel bolsevik vezető, Feliksz Dzerzsinszkij, a titkosrendőrség vezetőjének szorgalmazására az állam cservonyeceket („vörös arany” érméket) bocsátott ki az infláció leküzdésére.
Amikor az 1870-es évek elején az aranystandard a monetáris rend alapjává vált, egy új nemzetközi politikai rendszert vezetett be.
Számos ország – köztük az Egyesült Államok, Németország és Olaszország – a pusztító polgárháborúk után stabilizálni akarták a valutájukat. Ugyanakkor a korábbi monetáris standard, az ezüst, a franciák poroszokkal szembeni háborús vereségét követően visszaszorulóban volt. A franciák korábban közös arany- és ezüstrendszert működtettek, de a költséges jóvátételt ezüstpénzben kellett kifizetniük. Az ezüst elárasztotta a piacot, és az ára összeomlott. Csak az arany maradt.
A párhuzamos ezüstpénzrendszer 1870-es években történt feladása precedensértékű lehet a világ mostani helyzetében. Elvégre is, számos spekuláció kering a dollár közelgő trónfosztásáról, ami az ezüst demonetizálásának (pénzjellege megszüntetésének) modern megfelelője lenne. 2020 óta az amerikai kormány nagy költségvetési hiányt halmozott fel, és most már számolni kell azzal a kockázattal, hogy egy új Trump-kormányzat megpróbálná leértékelni a dollárt, hogy csapást mérjen a külföldi versenytársakra, és több amerikai munkahelyet teremtsen. Továbbá aggódni kell a pénzügyi rendszer stabilitása miatt, illetve azon okból is, hogy az USA riválisai a dollár felváltására törekszenek.
Az arany jelentette stabilitásra való törekvés tehát egyfajta válasz a változó világra.
Ez tükröződik abban a növekvő hitben is, amely szerint egy új politikai rend van kialakulóban. A sanghaji székhelyű Új Fejlesztési Bank (vagy BRICS-bank) aktívan törekszik a dollár helyettesítésére egy szintetikus valuta formájában, és egyre több ország próbál csatlakozni a BRICS-csoporthoz (amelynek Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-Afrika, valamint Egyiptom, Etiópia, Irán, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek a tagja). Úgy tekintenek jelenleg a zöldhasúra, mint amilyen az ezüst volt a XIX. század végén: egy elavult monetáris hegemón.
Egy évszázaddal ezelőtt, amikor a világ az I. világháború után visszatért az aranystandardhoz, John Maynard Keynes „barbár ereklyének” nevezte a nemesfémet, mivel az a konfliktusok pénzneme volt. Amikor a politikai stabilitás visszatér, az arany ára csökkenni fog. Addig is az aranyba fektető kormányok és központi bankok fedezetet vásároltak maguknak egy bizonytalan világban.
Copyright: Project Syndicate, 2024.
Harold James
A Princeton Egyetem történészprofesszora, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) történésze. Számos könyv szerzője, amelyek többek között a két világháború közötti Németország vagy az IMF történetével, az európai monetáris unióval, illetve a globalizáció kérdésével foglalkoznak.
Címlapkép forrása: Getty Images
